Alina és Desmond találkozása - 1. rész

A lepukkant motel bejáratával szemezve éppen arra gondoltam, hogy a lehető leghamarabb valami állás után kell néznem. Szinte az összes megtakarított pénzemet felette a repülőjegy, amivel New Orleansból idáig eljöttem. Szerencsére a visszaút miatt már nem kellett aggódnom

- Lám, lám, lám - hallottam egy férfi hangját a hátam mögül. A dzsekim ujjából egy mozdulattal kicsúsztattam az alkaromra erősített késemet, és a fegyverrel a kezemben fordultam meg, védekezőállásba helyezkedve.

Az utca túloldalán egy középkorú, farmert és fehér inget viselő, magas férfi bámult feltűnően, gúnyos mosollyal az arcán. Vetett egy érdektelen pillantást a pengémre, majd nevetésben tört ki, mint aki végtelenül mulatságosnak találja a helyzetet.

Meglepődtem, eddig még nem volt szerencsém ilyen eltorzult humorérzékkel rendelkező emberhez.

 - Mi olyan vicces? - mordultam rá, mire ő csak letörölt egy, a nevetéstől kicsordult könnycseppet.

  - Semmi, semmi - legyintett, és alaposan végigmért - Csak nem gondoltam volna, hogy a félelemtől reszkető, hálóinges kislányból ilyen harcias hölgy válik majd. Bár, igazán számíthattam volna rá, elvégre Zorathban nevelkedtél - vonta meg a vállát.

Lassan visszacsúsztattam a pengét a helyére, amint a felismerés szinte arcul csapott.

  - Abraham - suttogtam elképedve. Még az Intézetben egyszer betörtem a főirodába, és megpróbáltam elolvasni a kihágások feljegyzéseitől vaskos aktámat. Bármilyen, a szüleimre utaló jel után kutattam, de kudarcot vallottam. Nem sokra jutottam, viszont egy nevet sikerült megjegyeznem: az angyalét, aki elrabolt.

  - Teljes valómban - erősítette meg a kijelentésemet egy cifra meghajlás kíséretében. Miután felegyenesedett, elgondolkodó arccal megszólalt - Furcsa téged ott látni, ahol minden elkezdődött, nem igaz?

8.

- Hallgatlak - jelentettem ki kicsit ridegebben, mint eredetileg terveztem. Az étkezőben ültünk, és már egy ideje farkasszemet néztünk egymással.

Silas legnagyobb meglepetésemre az iskolából egyenesen a Desmonddal közös házunkhoz hajtott, de semmiféle útbaigazításra nem volt szüksége, mintha már nem először járt volna erre. Ez valószínűleg így is volt, ami csak még tovább fokozta a személyét körbelengő érzelmeimet. Egyelőre még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mik is azok. A legerősebb mindenképp a kíváncsiság volt, szinte pattanásig feszültek az idegeim attól, hogy nem tudtam, mi a fene folyik itt. Ezt követte a sorban az ellenszenv és a düh, amiért el kellett hallgatnom bizonyos dolgokat a barátaim elől.

Viszont hiába is hitegettem magam, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen az ő hibája, én is pont ugyanannyira bűnös voltam a dologban. Ha ki merném engedni az irányítást a kezemből, és nem akarnám mindenképp megkerülni a törvényeinket, semmi akadálya nem lett volna a többiek informálásának. De most, hogy végre, életemben először én voltam a saját sorsom kovácsa, még ha csak ilyen csekély fontosságú dologban, nem engedhettem kicsúszni a dolgokat a kezeim közül.

- Szóval - kezdte Silas, miközben idegesen pörgette a kocsikulcsot a mutatóujja körül. Eddig határozottnak tűnt, viszont mióta beléptünk a lakásba, szinte egy grafikonon láttam magam előtt, amint zuhanórepülésben csökken a magabiztossága. - Az a nagy helyzet…

- Ó, istenem, csak bökd már ki! Nem érünk rá egész nap - zsörtölődtem, bár igazam volt. Amint a falon lógó órára pillantottam, láttam, hogy már 1 óra múlt pár perccel. Ha ilyen tempóban haladunk, az őrzők értekezletének utolsó perceire érek csak oda.

- Renden - Vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. - Segítened kell.

- Nekem? Már miért kéne? - eresztettem meg egy gúnyos kacajt. Silas arcán látszott, hogy megbántottam, és egyből el is szégyelltem magam a flegmázásom miatt.

- Mert az apám hatalmas bajban van - abbahagyta a kulcs pörgetését, két tenyerét az asztalhoz préselve hajolt hozzám közelebb, majd halkan folytatta. - És ha nem segítesz, mindkettőnk világa elpusztulhat.

Ennek már a fele sem volt tréfa, minden addigi megmaradt vidámságom elpárolgott.

- Miért? Mi fenyeget? És ki az apád? - végtelen kérdés tolult az agyamba, azonban mindet elvetettem, mert ráértünk később is megbeszélni őket. Egyre azonban mindennél jobban kíváncsi voltam - Miért pont én?

7.

Másnap reggel elszántan ébredtem. Feladatom volt, ami egyezett a környezetem és a saját érdekeimmel egyaránt. Ki kell derítenem, hogy ki is Silas valójában, és mit akar, mielőtt még, nem is tudom, valami szörnycsordát szabadít Phoenix-re.

Néha, mint ebben a pillanatban is, nagyon hiányoztak a szüleim. Bár kívülről talán magabiztosnak látszottam, belül végtelenül tanácstalannak éreztem magam. Egy valamiben voltam csak biztos, mégpedig abban, hogy elszántan fogom keresni a válaszokat, és ha kell, közbeavatkozom. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Most mindennél jobban jött volna egy anyai tanács, csak hát, nem volt kihez fordulnom, így a legegyszerűbb módot választottam. Elhatároztam, hogy beszélek Silas-szel.

- Tegnap este - kezdte óvatosan Desmond a reggelinél, miközben éppen egy szelet pirítóst vajazott meg - Elég furcsán viselkedtél. Mintha lélekben valahol teljesen máshol jártál volna. - Ó, szóval észrevette. Bár próbáltam palástolni, egész végig csak a Silas-szel folytatott rövid beszélgetés járt a fejemben.

- Nem, semmiség az egész, csak egy kicsit még mindig kómásan éreztem magam az ebédlőben történtek miatt - Tényleg, még azt is ki kellett derítenem, hogy jutott be az a kiméra az embervilágba. Kételkedtem benne, hogy a határőrök a Fátyolnál átengedték volna. Ez már kezdett tényleg gyanússá válni. Minél hamarabb rá kellett jönnöm, hogy mi folyik a Fátyolnál. Még egy súlyos pont a teendőim listáján. Már kezdett idegesíteni, hogy minél tovább gondolkoztam az eseten, annál több kérdőjel és rejtély bukkant fel az összképben, amire nem tudtam a választ.

- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg az orrom előtt a kezét Des.

- Persze, csupa fül vagyok - kanalaztam a müzlimből, és teljes figyelmemet a démonnak szenteltem.

- Szóval ott tartottam, hogy eléggé hiányos a mese, amit kitaláltál számunkra megnyugtatásul. Például azt sem említetted, hogy írtad át az összes szemtanú emlékeit az ebédszünetről, és hogy építetted újjá a helyet, miközben hazajutottál, és irtál nekem egy SMS-t, mellesleg eszméletlenül - vetett egy jelentőségteljes pillantást rám. Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Silas-t, mint még soha senkit. Utáltam, hogy hazudnom kellett miatta a barátaimnak, de magamat még jobban, hogy ilyen öngyilkosjelölt akciókat vállaltam be magamnak. Viszont tudtam, hogy ha beszélek a többieknek a fiúról, akkor ők mindent jelentenek a Központnak, azt viszont nem akartam, csak ha tényleg eldurvul a helyzet. Előbb vagy utóbb azonban kénytelen leszek beavatni a barátaimat is, ezért inkább maradtam az őszinteségnél:

- Sajnálom, de egyelőre még nem mondhatom el - legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor láttam, hogy néz rám Desmond. Csalódott bennem.

- Azt hittem, barátok vagyunk - vetett rám egy megvető pillantást.

- Azok is vagyunk - álltam fel, hogy az asztalt megkerülve közelebb kerülhessek Deshez. Éles hanggal csikorgott a széke, ahogy követte a példámat, ő azonban inkább elhátrált tőlem.

- Akkor meg miért nem mondod el, hogy miről van szó? Mi az, amit annyira titkolsz?

Majd megszakadt a szívem, de akkor sem avathattam be. Nem csak a magamnak tett ígéretem miatt, hanem mert nem engedhettem, hogy a formalitás lelassítson, majd teljesen elvegye tőlem az ügyet, hogy végül továbbra is a sötétben tapogatózva folytassam az eddigi életem. Válaszokra volt szükségem.

- Értsd meg, egyszerűen nem tehetem - közelebb lépten felé egy lépést, mire ő kettőt hátrált. Nekiütközött a falnak, én pedig a helyzetet kihasználva a vállára tettem a kezem, és mélyen, kérlelőn a szemébe néztem. - Hidd el, hogy amint eljön az ideje, mindenbe beavatlak titeket. Komolyan. De egyelőre bíznod kell bennem, és ha Alysonék nem jönnek rá maguktól a helyzetre, őket se avasd be.

- Ó, szóval már én is hazudjak nekik?! - szemében futó düh csillant fel, de hamar kétségbeesés váltotta fel a helyét. Nem tudta kit válasszon, és én borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy egyáltalán ilyet kérek tőle.

- Kérlek - szorítottam meg még egyszer könyörgőn a vállát. Egy darabig farkasszemet néztünk, míg végül beletörődő arcot vágott.

- Rendben - bólintott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - De tudnod kell, nagyon nem örülök, hogy ezt kell tennem.

- Köszönöm - suttogtam, miközben átöleltem.

6.

A szobámban voltam. Ezt egyből tudtam az ágyneműből áradó illatból, ami egy különleges öblítőnek volt köszönhető. Anyám parfümjére hasonlított, akire már csak emlékfoszlányokból, érzelmekből és illatokból emlékeztem, de egyik sem tartott egy villanásnál tovább, és egy kezemen meg tudtam számolni az összesét.

Megreccsent a padló, pont olyan jellegzetes hangon, amilyet az ablaktól számított harmadik, meglazult deszka szokott kiadni, amikor rálépek. Kipattant a szeme, és mint egy rugós bicska, hirtelen felültem. Kicsit elkezdtem szédülni a hirtelen mozdulattól, de nem törődtem vele. Az egyetlen, amire figyeltem, a sarokban álldogáló Silas volt.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem nem túl barátságosan. Ebben lehet, hogy az is szerepet játszott, miszerint egy szál nyúzott, fehér férfipóló volt rajtam, és egy bokszer pizsama gyanánt. Ennek nem kellett volna érdekelnie, de egy kicsit mégis fentebb húztam a takarót a mellkasomon, hogy a lehető legtöbbet takarjon.

- Örülök, hogy felébredtél - jelentette ki tőle szokatlan nyugalommal. - Köszi, én is tök jól érzem magam, miután megtámadta a sulit egy kiméra. Elvégre ez teljesen hétköznapi - végre, a régi Silas, mégsem rabolták el az idegenek.

Hirtelen minden eszembe jutott. A sikoltozások, a rothadt hús bűze, ami a varázslény szájából áradt, miközben bömbölt. A kés markolatának finom, faragott mintája, amint éppen az állatba döföm, a zuhanás, aztán pedig... Teljes sötétség. De még mielőtt elájultam volna...

- Láttam - suttogtam magam elé meredve, úgy markolva a takarót, mintha az életem múlna rajta. De hát az lehetetlen... - Láttam, ahogy varázsoltál - folytattam valamivel hangosabban, döbbent tekintetemet Silasre emelve. - Azt a lányt is megigézted... Akkor ezért láttam azt a furcsa fodrozódást körülötted reggel a folyosón! - állt a helyére minden. Vagyis majdnem minden. A fiú értetlenül bámult rám, de ez abban a pillanatban nem igazán tudott érdekelni. - De ha te varázsoltál... Akkor a kimérát is te hívtad az iskolába? - miközben a válaszra vártam, a kezemet lassan a matrac szélére helyeztem, hogy ha helyeslő választ adna, akkor le tudjam szúrni az alatta rejtegetett késemmel.

- Hóó! - emelte fel mindkét tenyerét fejmagasságba. - Ne szaladjunk ennyire előre. Pontosan mennyit láttál az ebédlőben, mielőtt elájultál volna?

- Nem sokat - vontam meg a vállam, mire mintha megkönnyebbültség futott volna át az arcán, de nem láttam pontosan, mivel félig az ablakon besütő holdfényben, félig pedig az árnyékban állt. - Mintha valami örvény kavargott volna körülötted, és a lány, akit megmentettem, transzban volt és valamit motyogott a sajtburgerekről... Ezután teljes képszakadás. De még nem válaszoltál. Te idézted meg a kimérát?

5.

Másnap, mintha egyszerre 10 Silas járt volna az iskolánkba, egyszerűen mindenhol ott volt. Legtöbbször a folyosón levő tömegben bukkant fel, de a tesiöltözők előtt, és a büfé sorában is észrevettem.

3. óra után éppen a szekrényemből vettem ki azokat a könyveket, amik a következő órámra kellettek, amikor valaki elég keményen nekiütközött a szekrényajtómnak, ezzel meglökve engem is.

- Hé! - szóltam utána felháborodottan, de hamar el is felejtettem az előbbit, mert valami furcsát vettem észre a srác körül. Egy pillanatra, mintha hullámzott volna körülötte a levegő, mint amikor Desmond varázslatot használt. Megragadtam a karját. Fekete inge alatt megfeszültek az izmok, de amikor a szemébe néztem, már egyáltalán nem érdekelt a dagadó bicepsze. Ugyanis egy felemás szempár nézett vissza rám.

***

Egész nap nem hagyott nyugodni az új srác, folyamatosan ő járt az eszemben. Nem, határozottan nem romantikus módon, azt meghagytam inkább a többi lánynak a suliban, akik feltűnően odáig voltak érte. Valami nagyon nem stimmelt Silas-szel, de nem tudtam, hogy mi. Viszont terveztem kideríteni.

4.

Másnap reggel izzadtságban fürödve, a rémálom utolsó foszlányaitól űzötten ébredtem. Egy idő után vágtató lóként rohanó szívem is lecsillapodott, fokozatosan megnyugodtam, ahogy a függönyök között átszűrődő fénycsíkban táncoló porszemeket figyeltem. Ki kellene már takarítanom - gondoltam.

Frissen sült palacsinta fenséges illata csapta meg az orrom. A padlón heverő telefonomon megnéztem az időt, még csak 7 óra volt. Hirtelen furcsállottam a dolgot, mert Desmond ilyenkor még bőven az igazak álmát szokta aludni, de aztán eszembe jutott, milyen nap is volt aznap. A 17. születésnapom.

Szinte önkéntelenül, az ösztönöktől vezérelve pattantam fel az ágyamból, és léptem a tükör elé, hogy megvizsgáljam magam. Berögződött szokásom volt ez már az intézetben eltöltött hosszú évek alatt is. Mivel a szárnyaimat egy úgymond “születésnapi ajándékként” kaptam, azóta minden évben azon a napon rettegve keltem fel, hogy vajon mit alakítottak át rajtam megint. Természetesen nem tudhatták, hogy mikor töltöm be a 6. életévemet, mert sem ők nem tudtak rólam semmit, sem én nem emlékeztem a nevemen, és édesanyám szerető simogatásán kívül bármire is, ezért úgy gondolták, kineveznek erre az alkalomra egy napot. Szerencsére nem történt több beavatkozás, viszont a félelem megmaradt.

Most sem láttam a tükörben mást, csak a megszokott önmagamat. Szalmaszőke hajam a hátam közepét verdeste, zöld szemem csak úgy világított a félhomályban, akárcsak egy macskának. A túlságosan bő, férfi póló alatt, amit pizsamának használtam, feszülten húzódtak össze az izmaim, ennek ellenére mégis cingárnak tűntem. Bármennyit is ettem, egyszerűen egy dekát sem híztam, ami igencsak idegesítő volt, főleg, ha ruhát akartam vásárolni.

Még mindig a tükörbe meredtem, bár nem is tudtam, miért. Talán valami jelet kerestem, egy aprócska elváltozást, amit eddig még nem vettem észre, és ami segíthet megtalálni a szüleimet. Minden évben elképzeltem, ahogy anyám tortát sütne nekem, apám pedig egy csokor virágot nyújtana át, és megborzolná a hajam. Nehezen képzeltem el őket, órákat töltöttem a kiképzőközpontban azzal, hogy esténként, az ágyamban fekve tematikusan szétválogattam a tulajdonságaim, és azon morfondíroztam, kitől is örökölhettem őket.

Végre sikerült elszakítanom a tekintetem a tükörképemtől, és azzal az elhatározással léptem a szekrényemhez, hogy ma igenis jól fogom érezni magam. Nem hagyom, hogy a barátaim fáradozása kárba vesszen. Még az egyenruhámra is próbáltam pozitív szemmel nézni, bár igencsak gondolkoznom kellett, mire találtam valami jót a ruhadarabokban.